A só

Volt egyszer egy öreg király, annak három szép lánya. [...] Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik a legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
- Mint a galamb a tiszta búzát - mondá a  leány.
- Hát te, édes lányom? - kérdezte a középsőt.
- Én úgy, mint forró meleg nyárban a szellőt.
- Na, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?
- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelt a kicsi királykisasszony.

(Benedek Elek: Magyar mese és mondavilág)

... És a történet folytatása? A király kitagadja legkisebb leányát, hisz őt oly kevésre értékelte. De, ahogy már a mesékben lenni szokott, a király, igaz némi ráhatásra, rádöbben arra, hogy az élet nem élet só nélkül, s hogy biza ő nem becsülte meg élete és étele sóját: a leányát és az ízadó sót.

Így vagyunk mi is sokan a körülöttünk található életadó „sókkal”. Átvitt értelemben persze. Nem vesszük észre, csak, ha már hiányzik. Vajon van még reményünk a látásra? Néhány embertársunknak van. Sőt, ők már régóta jól látnak, de mi többiek? Meglátjuk-e a saját és a közös „sóinkat”?

Egyáltalán akarunk látni? A mi mesénkben lesz happy end?